Horgászunk

2004.
Akkor már javában hódoltam a horgászat örömeinek és a Deseda szépségének.
Még mint partról horgászó. Zsömi természetes hogy csatlakozott s mivel  igazán élvezhette a szabadságot nem tartott sokáig míg igazán megszerette.

Hamar bele is tanult. Tudott viselkedni a víznél. Soha nem ment távol a horgászhelytől s a parton mászkáló más pecásokat besorolta a haver kategóriába. Nem barátkozott, de nem is nézett görbe szemmel a horgászokra, nem morogta meg őket. Ez alól az volt a kivétel, mikor a kocsi hátsó ülésén pihent s valaki közel merészkedett a szentélyéhez. Mai napig így cselekszi.

Mindig is szerettem ragadozókra pergetni, sokszor elkísért. Míg egy állásból dobáltam a műcsalit addig elbóklászott a parton, szimatolgatott, nézelődött. Mikor észrevette akasztom a műcsalit akkor uzsgyi! Eltrappolt  következő állásig s ott vidámkodott mikor én is beérkeztem.
Ez így ment egyik horgászhelytől a másikig. Ritkán fegyelmeztem, mert minek?
Ha volt horgász a szomszéd állásban, nem bántotta, nem lábatlankodott, soha nem akadt más zsinórjába. Beköszöntem, kiszólítottam őkelmét s mentünk eggyel tovább. Azért voltak szakaszok, hol így nem lehetett. Zsöminek soha nem volt erőssége a láb mellett kísérés. Most sem. Vagy előreszaladt, vagy ha pórázon volt hát vontatott engem is mint egy kis igásló. Ezért az lett a módi, visszaparancsoltam s a kézben tartott pergetőbot végével rákoppintottam a feje búbjára mikor előzni akart. Pár út s megtanulta. Utána már elég volt a botot vízszintre engedni s be is állt mögém, vagy mellém. Néha még manapság is közlekedünk így, ha nagy ritkán partról dobálok, de akkor is ha erdőt járunk és nincs kedvem megkötni, de előre nem engedhetem nehogy vadászember félremagyarázza. Olyankor török egy vékony pálcát s azt viszem. Nemigen kell már koppintani tudja a rendet.