Utolsó leheletéig ...

2018.11.16.
Zsömi halála

Az utolsó órái, az utolsó cselekedete és az utolsó lélegzetvételei.
Én azt hiszem, szép halál nincs, az nem jó kifejezés. Jó halál talán van.
Neki azt hiszem jó halála volt.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy mellette lehettem, mellette lehettünk utolsó óráiban, utolsó pillanatiban is!

Reggel fél hat körül ébredtünk arra, hogy röviden és fájdalmasan felsírt.
Nem fizikai fájdalmat közvetített az a rövid sikítás szerű felsírás, mint inkább lelkit. Azt gondolom, akkor vette tudomásul, hogy végleges, és szólt nekünk.
Én kézbe vettem a kis fejecskéjét, másik kezemmel simítottam, Meli is simogatta szüntelen. A felsírása után azt hittem megy. Szeme fénye tűnt, légzése szabálytalan lett és egyre gyengébb. Mi csak simítottuk, simítottuk és hullottak a könnyeink. Csak azt tudtam neki néha nyögni: -Menj kicsiny barátom! Menj! Ne szenvedj! Menj!

És nem ment! Nem tudom az időt, nem is nagyon érdekel. Ki néz ilyenkor órát? Azért hosszúnak tűnt, pedig túl sok nem lehetett. Lassan szabályossá vált a légzése, kitisztult a tekintete. Csak az erő nem jött vissza. Hogy is jöhetett volna, amikor amúgy is híján volt! Csak feküdt az oldalán és nézett. Kissé megnyugodva felöltöztünk, felváltva el-el léptünk mellőle intézni amit intézni kellett. Ő követte a mozdulataink. Követte, de csak a szemével.
Forgatta a tekintetét utánunk ahogy szokta is. Közben ment az idő.

Egyszer csak, mikor épp a feje felől léptem mellé, felemelte a fejecskéjét! Orral az égnek! Felnyújtotta!
Kicsiny, megfáradt testében nem maradt erő emelkedni, csak a fejecskéje. Egyértelmű volt a kérése! Simogass!
Ezt a simogatást, azonnal kérte Melitől is ahogy mellé lépett. Megint tenyerembe vettem megfáradt kis fejecskéjét és simítottuk, melyikőnk hol épp érte! Lassan leengedte a kis buksit és belesimult a kis koponyája, arcocskája a bal tenyerembe. Majd lett egyre nehezebb! Egyre nehezebb ahogy hagyta el az erő.

Fejecskéje már csak feküdt a tenyeremen, szemén látszott ahogy megy el a fénye s kis idő múltán már ki tudja hol járt? Még lélegzett. Egyre lassabban, egyre alacsonyabbra emelkedett az oldala és egyre hosszabb szünetekkel.
Majd megállt. Kilenc körül járt az óra.

Békésen, csendesen állt meg a szíve. Utolsó óráiban már nem harcolt. Nagyon remélem, nem voltak nagy fájdalmai, én nem láttam jelét.

Ellenőriztük ki tudja hányszor? Simítottuk tán százszor! De hát végleges volt.
Nem lélegzett! Nem dobogott!
Zsömi az Igaz Vándor (†) már úton volt. Úton a révészhez, s beült mellé. Nekünk adta egész életére a lelkét és most itt hagyta nekünk a testét.

Hihetetlen és szívszorító amit utolsó óráiban is tett. Utolsó leheletéig ránk gondolt. Figyelmeztetett! Majd hagyott kis időt felkészülni és elköszönt! Elköszönt!
Az, amikor a simogatást kérte nem volt más, mint elköszönés! Tudta, hogy már csak percei vannak, szólt, figyelmeztetett és elköszönt! Őszintén mondom, csodálom őt!
Egész életében egy őszinte, nemes és önzetlen lélek volt s az maradt az utolsó leheletéig!

Felkészítettük kicsiny, megfáradt, de már megbékélt testét az utolsó utunkra. Megtörölgettük, megszárítottuk, megfésültük és fehér lepedő lett a halotti alja is, szemfedele is. Kicsiny kis első lábacsáit úgy igazítottam ahogy nagyon sokszor tartotta fektében. Egymáson átvetve.
Délután ötkor hamvasztották el, Siófokon.

Ott kapta az utolsó simogatásokat. Azt már ugyan nem érezhette, de jó hinni abban, hogy látta a túlpartról.

(Köszönetünk a Rex Global felé, hogy végig ott lehettünk, minden lépést láthattunk, és főleg, hogy tisztességgel, kegyelettel beszéltek s végezték a dolguk!)

Zsömi az Igaz Vándor (†) urnája és hamvai most idehaza van. El fogjuk temetni tisztességgel. Csak még az időt, meg a helyet nem döntöttük el. Van az én fejemben több elképzelés is, de még gondolkodok. Az biztos, hogy megkeresem azt a pontot, amit szinte száz százalékos bizonyossággal, nem fog többé soha emberi kéz megbolygatni.
Szinte száz .... Mert száz nincs!