Szekérúton

2011.07.18.  Úton, Szádvár felé

A beszámoló 2011.08.17-én íródott meg a MJ -Vándor blogon. Nem változtatok a szövegen, mert miért is tenném? Annyit csak, hogy pár fotót most kihagytam. Ha bárkit is érdekel a teljes, érintetlen változat, akkor az eredet a "Szádvári út" címen megtalálja

Csütörtökön lesz egy hónapja, mikor megérkeztünk Perkupára. Szalad az idő. Rövid pihenő ebéddel egybekötve és már vágtunk is neki a Szádvárhoz vezető szekérútnak.
Nem ismeretes az időpont, mikor a 460 méter magas Várhegy tetejére felépítették. Legelőször V. István 1268-ban említi, oklevelében. Bár története során több birtokos is uralta, történetére leginkább meghatározó a Bebek család. Legjelentősebb ostromát 1567-ben szenvedte el, mikor is az ostromló Schwendi kassai főkapitány ellen -férje távollétében- Patócsy Zsófia úrnő állt a helyőrség élére és vezette a védelmet hősiesen.
1686-ban született döntés Bécsben "Szádvár elrontásáról". Felrobbantották.

Nehezebb tárgyak felvontatására az északi meredek hegyoldalon alakítottak ki lovakkal mozgatott csigarendszeres kötélpályát.
Olyannyira meredek és nehéz az út, hogy még a terepjáró képességgel felszerelt gépjármű is "elbotlott".

Talán a kép nem adja vissza, de a jobb sorsra érdemes gépet a mellette lévő tölgy tartja meg a meredély peremén. Ott, honnét a képet készítettem már olyan meredek az ösvény, hogy oda daru nem talpal. A rozsdásodásból ítélve már jó ideje lehet gond a kiemelése. Zsöminek tetszett a hűsölés alatta.

A roncstól már csak rövid utat kellett megtenni a kaptatós szekérúton és a fák mögött felbukkantak Szádvár falai. Hazánk egyik legnagyobb alapterületű vára jelenleg romokban áll. Nyomai vannak a feltáró munkának is és az állagmegóvásra tett kísérleteknek is, de azt hiszem a csodára itt is várni kell egy kicsit. Száznál is több a képem mostani állapotában és még nem válogattam meg igazán. Szívem szerint mind megmutatnám, de hát az lehetetlen. De hogy egy bejegyzésbe nem férek, az már biztos.