Búcsú a haláltól

Búcsú a haláltól. Nem. Nem elírás. Nem az élettől, a haláltól.

Szia Zsömike! Szia te Igaz szívű, igaz lelkű Vándor!
Szia drága kis barátom!

Próbálok hozzászokni ahhoz, hogy nem látlak, nem hallak. Nem könnyű!
Nagyon nem könnyű! Mit szépítsem. Rettenetesen nehéz!

Képzeld el Zsömikém!
Tegnap volt az első alkalom, hogy végig tudtam mondani valakinek azt, hogy haltál meg! ... Fogcsikorgatva, de végig tudtam mondani!
Ezzel aztán elegem is lett abből. Nem akarom többé elmondani! Nem akarok többé arról beszélni,hogy haltál! Elég volt abból!

                    "Inkább azt mondom el, hogyan élt." (Az utolsó szamuráj 2003)

Igen. Azt, ahogyan éltél. Ahogyan éltünk! Meg ahogy az emléked tovább él bennünk, hisz életeddel, ahogy éltél olyan nyomot hagytál, olyan vésetet a szívünkben, lelkünkben, agyunkban, ami kitörölhetetlen, és ezért nem lehet feledni.

Rossz! nagyon rossz, hogy nem látlak, nem hallak!
Hétfőn kimentem a vízre. Pergetni. Nem jól sikerült. Nem hallottalak motoszkálni a csónak farában, pedig bármerre siklottam, mindenhol "ott voltál". Mindenütt!
A vízfelületen is, hisz tán nincs olyan négyzetmétere a tó azon végének, ahol a víztükröt, legalább egyszer ne karcoltunk volna mi fel. De a partokon is. Végigjártuk mindkét partot ki tudja hányszor? És ott van a nádcsücsök ahová napozni jártunk, vagy a beálló, vagy a számos állás ahol beültünk pecázni, vagy kikötöttünk egy kis sétára.
Kedden kimentem az arborétumba. Gombászni. Nem jól sikerült. Nem hallottam az apró kis lábacskáid, pedig bármerre is mentem "ott voltál". Mindenütt.
Mennyit jártunk mi együtt az arborétumba? Ki tudná azt megmondani? Talán annak sincs egy négyzetmétere sem ahol ne trappoltak volna a te fürge kis lábacskáid. Egy sem! Jártunk mindenfelé. Ott vannak a kedvenc helyeid ahol a nagy futásokat bemutattad, ahol heverésztél, fetrengtél a fűben, vagy a fenyők alatt a puha tűágyon. Ott a nagy fenyves ahol míg mi Melivel a gombákat szoktuk keresni, egyikőnk alul, a másik felül, addig te meg hol itt, hol ott, hol egyikünk követted, hol a másikat kerested. Merre is jár? ... Most merre jársz? Nem hallom ...
Most pedig egyedül tapostam a közös ösvényünk, s nem hallottam a lépteid! El is facsarodott a szívem rendesen! nem bírtam soká az olyannyira kedvelt fák alatt. Szinte kimenekültem! Kimenekültem s nem bántam, hogy szitál, permetez. Nem bántam, mert legalább felhígította a kissé sós könnyeim.
Tegnap pedig nekivágtam az útnak, feljöttem Meli mama után Pötiékhez, a kis Vilmácskához. Végig a hosszú úton, amit oly sokszor tettünk meg együtt. Az elmúlt tizenöt évben talán egyszer sem tettem meg ezt az utat egyedül! Egyszer sem tettük meg úgy, hogy a mögöttem lévő ülésről ne hallottam volna néha motoszkálást, szuszogást. Most nem hallottam, pedig "ott voltál" minden méteren, minden pihenőnél ahol meg szoktunk állni egy rövid nyújtásra.
Nem volt egy könnyű út így, hogy nem láttalak, nem hallottalak!
Most pedig itt vagyok. Itt voltam már tegnap délután s éjjel is. Itt a kedvenc helyed ahol mindig a fekhelyed volt, s mert most nem látlak ott, hát én ültem oda. Ha végigmegyek a lakáson Vilmácskával a kezemben, talpam alatt pattog a parketta s nem hallom a körmeid kopogását, pedig "ott vagy" mindenütt!
Drága kicsiny barátom! Ott voltál, ott vagy és ott is leszel mindenütt!
Most én is itt maradok pár napig. Pötivel, Szabolccsal, a kis Vilmácskával és Melivel. Így azért nekem is könnyebb most. Jöttem volna hamarább s maradnék tovább, de hát maradnom kellett pár napot odahaza és hamarább vissza is kell mennem. Majd ha indulok, "kísérj" haza. Csak "ülj be"!
Már lesóztam azt a halat amit még együtt fogtunk. Amelyik az utolsó együtt fogott halunk volt. Elfogyasztjuk vacsorára a tiszteletedre, emlékezetedre s tudom, hogy te is "ott leszel", csak nem látlak s nem hallak.
Furcsa nekem ez a két különböző dimenzió! Mindig is furcsa volt. Adj nekem időt megszokni. Sokan azt tartják, hogy onnét még visszalátni ide, de innét meg nem látni át. Hát nem tudom! Nem tudom, mint ahogy azok sem akik hiszik.
De nekem mindegy is, miként hiszik! Én úgy hiszem, hogy én is vagyok, te is vagy, csak nem egy dimenzióban vagyunk. Én ezt a dimenziót érzékelem. Te pedig ...
Úgy hiszem, amíg bennem, bennünk élsz, addig itt is vagy, csak épp nem látunk, nem hallunk.
S mert bennünk, bennem élsz, hát én majd rendre emlékezek. S ha úgy adja, mint most is, hogy nagyon feszít az emlékezés belül, hát kiírom!
Lehet, ... mondom csak lehet, mert még nem döntöttem el, de akár az emlékezések közben megírom az életed, életünk egy nagy történetben is, folyamatában ahogy volt. De ahhoz le kell nyugodjon a vihar a lelkemben, hozzá kell szoknom a két dimenzióhoz, hogy nem látlak, nem hallak.
Legyen ez egyfajta nekrológ, de egyúttal búcsúzom is a haláltól, mert azzal nem lehet együtt élni. Elfogadom a két dimenziót, elfogadom, hogy nem látlak, nem hallak, s pont ezért többé nem teszek a neved mellé keresztet.
Drága kis Zsömikénk!
Te velünk éltél 15 felejthetetlen évet, így hát bennünk élsz tovább, s élni is fogsz!
Drága kis igaz szívű, igaz lelkű, hűséges, önzetlen barátom!
Járd hát tovább a Vándorok, az Igaz Vándorok útját, mostantól taposd az ösvényt te is egyedül, s ha nem is hallak, nem is látlak, de hagyd, hogy néha érezzem a jelenléted! Utad legyen sima!

Az animáción futó képek megtekinthetők az -Emlékalbum, az Igaz Vándorról- fotóalbumomban egyenként is.