Tegnap délután volt az utolsó utunk csónakon. Gyönyörű időt kaptunk hozzá.
Csodást! Napsütéssel, langy meleggel.
Nem szállunk vízre együtt többé soha!
Nem mintha nem lehetne hozzá jó időnk. De. Lehetne. Jó időnk még lehetne, de időnk már nem lesz. Már tudom. Már tudja ő is. Menni készül.
Kikötöttünk. Kiszálltunk.
És ebbe a csónakba már csak én ülhetek vissza. Ő már ebbe nem.
Kikötöttünk és már éreztem, nem vagyunk egyedül a parton.
Amott, a fák közt, már a sötét az úr. S ott áll, fekete köpenyében a nagy úr. Még nem lépett elő. Még nem látható. Csak ott áll s vár. Még hagy időt nekünk a búcsúhoz.
Nem messze tőle, a vízre hajló ágak alá, hangtalan siklik be egy sötét árny. Olyan csónakforma árny, benne sötét evezős. A révész lesz az. Még nincs dolga, de már kész az útra.
Négyen állunk a parton.
Én, ölemben Zsömi gyenge, reszketeg kis teste, benne a hatalmas lélekkel.
S ők ketten a sötétben. A halál s a révész.
S már tudom, érte jöttek. Csak még kis időt kaptunk. Mennyit? Nem tudom. Ő talán tudja, a révészt meg nem érdekli. A révész csak vár. A nagy úr még utunkra engedett. Most még elmehettünk együtt.
Talán már Zsömi is tudja. Talán azért engedett el bennünket, mert neki adta át a döntést.
Talán. Mindenesetre Zsömi már nem akar ellenük harcolni. Már én sem. Tiszteletben tartom a döntését. Várunk hát.
A napot, az órát nem én döntöm el. Az én kezemben már nincs más, csak a fáradt kis test a hatalmas lélekkel.
Várunk hát. Ha szólítja a lelkét és beül a révészhez, csak remélni tudom, hogy épp jelen lehetek.
Szeretném ha segíthetnék. De nem tudom miként? Talán csak a jelenléttel s a szeretettel.
Várunk hát. S bár az együtt töltött időnk minden perccel csak több lesz, az időnk mégis, csak fogy!
Kedves Zsömi és Józsi! Nagyon nem szeretek ilyen írást olvasni, mert már könnycsepp kibújik, s nem tudom megakadályozni. Most már tényleg nem lehet tudni mennyi van még hátra, úgy látom már mindketten elfogadtátok, hogy menni kell. Annak könnyebb, aki elmegy, aki itt marad, annak a nehezebb út jutott. Kilépni az életből könnyebb, főként, ha az élet már csak nagy nehézségekkel megy. Aki itt marad, annak végig kell járnia az emlékezés útját, hogy véglegesen el tudja engedni az elmenőt. Ti most ez előtt álltok. Nagy erőt a következő napokhoz, hogy könnyebb lehessen a teher, amit a hiánya okoz.
VálaszTörlésKedves Lídia! Köszönjük az együttérzésed! Segít. Sokat segít. Sajnos nem. Jósolni nem akarok, csak azt látom rohamosan romlik az állapota s ha ez lehetséges, márpedig sajnos igen, ereje még inkább elfogyott. Nagyon köszönjük! Szükségünk lesz minden csepp erőre.
Törlés