Hazatérés

2018.11.07.
Késő este volt már amikor jött a hír, hogy Pötinek s a várva várt kis jövevénynek megkezdődött, közeleg a kicsi születésének órája.
Dönteni kellett. Megyünk éjjel, vagy várunk reggelig?
Döntöttünk. Megyünk éjjel. Ha maradnánk is reggelig, abból nagy pihenés nem lenne a várakozás miatt, akkor meg jobb menni.
Zsömi jól viselte az éjszakai készülődést. Nem látszott rajta sem izgatottság, sem türelmetlenség, sem értetlenség. Szemlélte a sürgölődést s várta a fejleményt. Biztosan tudta a célt, hisz elmondtuk neki.

2018.11.08.
Átcsúsztunk ebbe a napba az indulással. Éjjel 01.30. körül vágtunk neki a Budapestig vezető majd 200 kilométernek. Értelemszerűen, minimális volt a forgalom az utakon. Rossz utak, minimális forgalom, éjszakai látási viszonyok nehezítések nélkül. Sem köd, sem lecsapódás, sem szél. Zsömi nagyon jól viselte az utat. Fekve utazik ugyan s látszólag pihen, de én kétlem, hogy a pihenése igazán pihenés. Inkább várakozás teljes szemlélődés volt.
Hajnali négyfelé lehettünk a lakásnál. Nem mentünk egyből a kórházhoz, mert egyrészt Zsömit el kellett helyezni, másrészt meg, a hírek szerint volt még idő.
Hát volt! Jutott még kis szemhunyásra is. Zsömi is pihenhetett, majd reggelizhetett, majd megnézhette az ismerős lakótelepet odakint is. Zsömi jól érezte magát, mint ki hazatért úgy ment a megszokott helyére, s nézett rám: -tedd már ide a fekhelyem! Elfoglalta a helyét s megkezdte a várakozást. Volt idő várni!
Benne jártunk a délutánban mire Vilmácska felsírt, hogy: Íme itt vagyok! Mi láthattuk, nézhettük, fotózhattuk, megfoghattuk alig húszpercesen, de Zsöminek még várnia kellett. Várt odahaza.

2018.11.09-10.
Nekünk szaladt az idő, hisz akadt tennivaló is, de látogathattuk is a kismamát s a kis Vilmát. Látogattuk is!
Zsöminek viszont maradt a tétlen várakozás, a hosszú várakozás, ha látogattunk akkor a magányos várakozás.
Várta őket! Nagyon várta! Közben egyre fáradtabb lett, egyre letörtebb. Egyre inkább elővette a betegsége.
Harcolt az idővel, az időért, de egyre nehezebben. Újra jöttek a sebek a szájában. Kiújultak azokon a pontokon hol korábban voltak, de sikerült kikezelni, begyógyítani.
A sebei miatt is, a meglazult fogai miatt is fájt megint az evés, de mert várt tűrte, hogy etessem. Utána ivott.
Pihent és várt. Egyre inkább fogyott az ereje, minimális lett az aktivitása. Már odalent is, legfeljebb métereket tett meg a saját lábán. A lakásban meg már szinte semennyit. Feküdt s várt.
Pöti küldött neki illatot a kis Vilmácskáról, hogy tudja kit is várt amikor majd hazaérnek.

2018.11.11.
Hazajöhettek végre! Megírtam mindent amit arról akartam! Zsömi biztosan nem így akarta.
S mert úgy látszott elkészült az erejével, hát úgy döntöttünk nem várunk másnap reggelig, hanem hazahozzuk. Szemlátomást is felvillanyozta kicsit a készülődés látványa. Hazavágyott. Talán azt hitte s az tette boldogabbá, hogy megértettük a kívánságát. pedig nem, csak beletaláltunk. Az út éjszakába nyúlt hazafelé is.Későn este indultunk neki s éjfél múlt amikor hazaértünk.

2018.11.12. Hazaértünk! Valamikor éjfél után egy körül.
Zsömi, amint kivettem a kocsiból nekiindult az ismerős terepnek, elballagott és elvégezte a dolgát, majd visszajött a kocsihoz s onnét velünk indult neki a házig vezető métereknek. Ha tudom mi lesz a vége, biztosan nem hagyom!
De olyan lelkesen szaporázta, fel sem merült a gyanú! Örült és összekapta magát örömében. Rossz vége lett!
Eljött a lépcsőházig, ott persze felvettem,mert már rég nem lépcsőzik. Fent letettem s ahogy leértek a kis lábacskái, úgy csúsztak szét. A négy négyfelé, a pofikáját meg lefektette a padlóra. Első látásra nem is volt annyira furcsa, mert szokott ő ebben a pózban elpihenni. Ámde az most nem pihenés volt!
Eddig nem látott mértékű és hosszan tartó rosszullét. A fejét sem bírta tartani s néha igen csúnyán rándult össze piciny teste. Szeme letompult, alig volt nyitva s nem volt tudatánál sem! Szörnyű volt a látvány!
Én nem bírtam mást hajtogatni, mint azt: -ezt nem hiszem el! Nem hiszem el! Ilyen nincs, hogy hazajött meghalni!
Pedig az előzmény, a látvány az volt. Utolsó erejét összeszedve hazajött meghalni!
Megint elsirattuk. Azt hittem elfolyik minden könnyem. De csak hittem. Van még. Van minden napra.
Zsömi úgy fél óra múltán kinyitotta a szemét, ránk nézett, majd visszatette a fejét, de a tekintete lassan kitisztult.
Egy darabig virrasztottam mellette, majd aludtam én is kicsit. Készenlétben. Ruhástul és többször is felébredtem.
Reggel már nem akarta elfogadni az etetést sem, a kezelést sem. Elege lett.
A lakásban egyáltalán nem áll lábra, odalent addig míg elvégzi a dolgát, majd csak áll s néz. Ha megindul is, csak métereket tesz meg. Pisil s csak áll. De addig muszáj hagynom, míg el nem mozdul s ki nem derül, hogy hazaindul avagy nagyobb dolgára. Utána már vinnem kell.
Délután bebugyoláltam, kivittem a Desedára s mert sütött a nap, elvittem csónakázni. Nézelődött. Sokat nézelődött. Odakint boldog volt megint. Tudom, hogy az. mert ahogy néz rám, abból tudom.
Este sem akart enni, s a kezelést sem akarta. Nem akar már fájdalmat. Márpedig a sebek bolygatása fájdalommal jár. Egy kevés ételt, amiben a gyógyszerei vannak, lenyel fecskendőből. Iszik rá, azt tűri, hogy óvatosan kis vattás pálcikával végigtöröljük a sebeit, de a száját már nem engedi kinyitni, nem akarja a hatékony s ennél fogva hosszadalmasabb, fájdalmasabb kezelést. Hagyom. Most ő irányít.
Amit akar, ami neki még jó, ami neki még elviselhető.

2018.11.13.
A 72. nap. A baj kiderülése óta 72 nap telt el. Azóta küzd rendületlenül. Illetve most már talán megrendülve.
Én nem tudom eldönteni, hogy feladta? Vagy nem? Fájdalmas kezelést nem akar többet az biztos. De élni akar!
Azt meg a szeme mondja! Mert ha nem akarna, akkor miért jött volna vissza tegnap?
Tanácstalan vagyok! Azt hiszem, most az a legjobb, ha azt támogatom amit ő akar. Amit meg nem, azt hát nem erőltetem. Így nem tudom, hol tartunk s meddig tartunk? Sodródunk.
Ma is kivittem. Talán utoljára csónakon. Ha az időjóslás helytálló, nem lesz már neki való idő. A fizikai, lelki fáradtság, törtség fázóssá tesz.
A ma készült fotók, tán az utolsók róla. Ezek itt még nem azok. Tegnapiak, s van még belőlük. Sorra kerülnek. Mint ahogy az, utolsók is.
A vacsoraidő sem sikeredett valami fényesre. Kevés ételt fogadott s kevés vizet. A kezelést is elutasította. Nem durván. Finoman, de egyértelműen. Nem akar több tortúrát. Talán csak egyelőre nem, talán végleg nem. Fáradt. Iszonyatosan fáradt és pokolian gyenge. De békés. Megbékélt.
Nem tudom, mi megy benne végre? Nem tudom, mire gondolhat?
Ma, kint a vízen több alkalommal is farkasszemet nézett velem. Hirtelen rám kapta a tekintetét és csak nézett mereven. Hosszan. Hiába is beszéltem hozzá, hiába is kérdeztem. Csak nézett.
Mintha valamit szeretne közölni. Mintha azt akarná, én értsek meg valamit.
Igyekezni fogok kicsi barátom! Igyekezni fogok!