Csónakkal a végeken (Lesz még holnap?)

2018.11.15.

A fotók nem 15-én, tegnap készültek, hanem még 12-én. Ez az a néhány kocka amikről az ezt megelőző bejegyzésben szóltam.
Az utolsó olyan fotók amikor még együtt ültünk csónakba és együtt siklottunk, együtt látogattuk meg a régi helyeket.

Az első képkockán, a háttérben látszik az azóta jócskán lelakott kikötő, ahol életében először a csónakdeszkákra lépett, 2010.03.18-án Zsömi, és a kis "Hajóskapitány" elfoglalta a helyét, hogy oly sokáig együtt hasíthassuk a tükörsima vizet, vagy épp küzdhessünk a hullámokkal, széllel.

2010.03.18-án az első utunk és 2018.11.15-én az utolsó evezés. Közte 8 év és 8 hó!
Élete több mint felében nem csak a szárazföldön, de a vízen is ő volt az Igaz Vándor! Csak a levegőt nem ...
Ha majd átmegy, itt hagyja ezt a világot, s lelke nyomán új csillag kél, akkor fényével meghódítja a levegőt is!

Kegyes volt hozzánk az időjárás. Nagyon kegyes. Valójában szebb volt az idő, kellemesebb mint 14-én, amikor erős szél járta a partokat és a vizet.
Most tükörsima vízre nézhettünk a partról. Akár neki is vághattunk volna a langyos levegőben, gyönyörű napsütésben.
Nem akartam. Neki már az is igen fárasztó. Mint kiderült, már ez is.
Van egy hely, ahol kocsival is be lehet állni a nádfalak közé és egy keskeny vágáson rálátni a vízre. A nap pedig, amíg még elég magasan jár besüt a nádfalak közé. Oda álltam be. Úgy parkoltam le, hogy a nap rásüssön, nyitott ajtónál, a hátsó ülésre, Zsömire. Oda ültem be én is.
Beültem, ölbe vettem s meséltem neki. Meséltem, s közben simogattam a kis megfogyott kobakját. Meséltem ami eszembe jutott. Ami emlékkép épp bevillant. Csupa-csupa olyan helyről, ahol együtt voltunk. Meg sem próbálom visszaidézni, mi mindenről meséltem neki? Sokat. Két óránál is többet voltunk kint.
Nem állítom, hogy értette. Dehogy állítom. De azt értette, hogy neki mesélek. Míg beszéltem, vagy mereven nézte az arcom, szemem, vagy ha belefáradt, letette a fejecskéjét és úgy tűnt bealudt. De nem! Mert olyankor megálltam a meséléssel, s ő kis idő múltán felkapta a fejét és nézett rám kipattant szemekkel.
Folytattam hát, míg ismét belepilledt. El is fárasztotta nagyon a sok ébrenlét! Már ébren sem bír huzamosabb ideig.
Ez érthető is.
Hisz nem eszik, nem iszik, nem fogadja el a kezelést sem. Két napja nem került étel és ennél fogva gyógyszer sem a szervezetébe, a kedvemért néha beledugja a nyelvét a felkínált ivóvízbe, de egy nap alatt alig vett magához folyadékot.Tegnap, 14-én este ivott rendesen legutóbb. A szája kezelése már napokkal ezelőtt abbamaradt. Nem akarja megmutatni a száját és én már nem akarom erővel legyűrni. Sem a fizikai, sem a lelki stresszt nem viselné. Jártányi erő nem maradt benne. Még néha feláll. Onnét tudom, hogy éjjel a kosara zörgésére ébredek amikor megfordul. Olyankor felkelek és újra betakarom. Mikor leviszem, akkor addig egyensúlyoz, míg a pisit elintézi.
Így állunk hát most. Nem tudom, hogy éljük meg a holnapi napot? Lesz neki holnap?
Vérzik a szívem érte, az ördöggel is lepaktálnék, de nem kapok ajánlatot. Így hát támogatom. Támogatom, kiszolgálom amiben kell és tudom, mellette vagyok, s ha csak tehetem , ha ébren is van hozzá, akkor mesélek neki és simogatom.
Meli ugyanezt teszi, ha én épp nem. Hol egyes számban írtam ott is a többes illett volna.
Békés, nyugodt, és nagyon kimerült. Fájdalmai úgy vélem nincsenek, legalább is, jelét nem adja.
Azt vélelmezem, az etetést, kezelést is azért nem engedi, mert akkor fájnának a sebei, fogai, így meg nem. Ebben a stádiumban viszont, éhséget már nem érez a beteg, talán szomjat sem. Amennyit igen, ahhoz elég az a pár korty amit a kedvemért, vagy Meli kedvéért, magához vesz. Nagyon sajnálom, de döntött.

Még Békáson találkoztam egy kutyással. Odajött hozzám, mert vittem akkor is Zsömit. Megkérdezte mi a baja, s hogy megsimogathatja? Elmondtam és persze, megengedtem. Nagyon nagy szeretettel, gyengéden nyúlt hozzá.
Közben megkérdezte: -ugye nem altatja el? Mondtam, nem áll szándékomban, csak nagyon végszükség állapotban, ha netán fizikálisan is szenved s mellé tudatát is veszti. Nem ítélhetem halálra, és nem vihetem a halálos injekció elé semmiképp, addig semmiképp amíg tudatánál van, érzékeli a környezetét, ennél fogva engem is, akiben egész életében bízott és akinek szentelte egész életét. Nem tehetem!
Nekünk adta szíve, lelke minden szeretetét! Mind a 15 életévét s mindenét amije abban volt. Mindet! Önzetlenül.
Nem okozhatok törést egyikben sem. Még az utolsó pillanatban sem!
Válaszomra a kutyás úr azt mondta: -Akkor jó! Akkor jó! Joga van meghalni.
Igen. Igaza van. Joga van. Joga van úgy halni, ahogy élt. Emberhez méltón, s nem elveszejtve!
Mit hoz a holnap? Lesz holnap?