A rettenet éjszakája

2018.10.19.

Megjött Pöti, az igazi gazdi, és persze Szato. Elmaradt Zsömi részéről az a kitörő öröm, amivel fogadni szokta őket. Talán mert kicsit késésben volt a vacsorája és az esti kezelés, és már arra koncentrált. Talán mert elmaradt a napi kirándulás, immár másodjára maradt el, és hiányzott neki. Talán mert nem volt a topon amúgy sem. Talán mert fáradt volt és nem volt energiája kimutatni. Talán nem is akarta kimutatni, csak a lelke örült és izgult fel. Talán, talán, talán ...
Rettenetesen sok vele kapcsolatban a talán. Jó egy ideje már, hogy sok. Lassan elérünk az ötvenedik naphoz. De az est és főleg az éjszaka, ebből az ötvenből, nem lett szép, csak emlékezetes. Rettenetes éjszaka lett az ijesztő est után.

Zsömi szépen megvacsorázott, majd ivott már .... majd két perc múltán az egész megfordult benne! Mind kijött! Mind egy szálig.
Talán a sok testi megpróbáltatás, talán a lelki, ... túl sok itt a talán ... de bennem egyből megfordult az is, hogy az orvosa többször is megkérdezte már: -hányni nem hány? A végstádium egyik kísérője.
Szegény kis gazdi! Ahogy visszaemlékszünk, két  hete volt legutóbb hányás, pont mikor idehaza volt. S most megint? Mindig kifogja, szegény drágám, Zsöminél a hullámvölgyet!
Nem maradt a gyomrában semmi! nem mertem ráetetni. Még egy keveset sem. Éjjel tíz körül szerencsére ivott, majd sétáltunk egy kicsit. Éjfélkor szintén. Azt reméltem, lassan megnyugszik. de voltak előjelei, hogy nem.
Éjfél után, egy felé, még mindig nagyon tekintgetett a kosarából kifelé, emelgette a fejét, többször is helyezkedett. Máskor már rég szunyálni szokott! Lámpaoltás.
Háromnegyed óra ment el! Talán még csak félálomban voltam. Nem talán, ha igaz, hogy az ember az ébrenlét határán álmodik. Arra eszméltem, hogy köhög!
Míg pattantam, az futott át az agyamon amit szintén kérdezett az orvosa: - de nem köhög ugye?
Felkapcsoltam az ágya fölötti kis lámpát és hát amit láttam ... az a pillanat elég volt ahhoz, hogy a torkomig rohanjon fel a gyomorsavam az idegtől.
Zsömi keresztben feküdt a kosarában, fejecskéje átlógott a kosara peremén le a padlóra, és furcsa rángások rázták meggyötört kis testét. Rettenetes látvány volt!
Az vágott belém, miközben felöleltem a kis magatehetetlen fejet, ez nem lehet! Nem lehet ennyire hirtelen, ennyire gyorsan, ennyire váratlanul! És pont most? Pont most jössz el érte? Pont most kell ez a kis lélek? Nincs neked elég? Neked nincs? Felszedtem a kis fejecskéjét, rám nézett, s abbamaradt a rángás. Csak néztük egymást.
Mi mást tehettem? Persze Meli is felébredt. Mondtam neki, köhögött. Amit láttam nem mertem mondani, csak már reggel. A gondolataim meg pláne nem! Talán csak ... túl sok itt a talán.
Reggelig még kétszer ébredtem a köhögésére, de más gond nem volt. Néha aludtam, néha nem. Hogy mit mikor, azt nem tudom. Reggel persze gyenge volt, nagyon gyenge, de azért sétált kicsit.
Megreggeliztettem. Benne maradt. A szájával már egyre könnyebb, most már gyorsan lehet végezni a kezelésekkel. Most pihen. Én meg azt remélem, egy rettenetes éjszaka után csak valami szép jöhet!