Ő ajándékozott a születésnapján

2018.10.01. Deseda

Tegnap Zsömi "kirobbanó" formában volt. Persze az állapotához mérten. De azért még ezeket az apróságokat is ámulva néztem, honnét van rá még energiája? Fogy s fogy ... Minden erőfeszítés ellenére még mindig fogy, csak az akarata, a kedélye az ami erős a testi ereje már halovány.
És hát a teste is. Ha végigsimítom, már úgy érzem a tenyerem egy röntgen. Érzem minden egyes kis csontját. Már csak nagyon óvatosan s előtte szólok neki ha megérintem, mert rezzen minden érintésre ami váratlan. Nem a fájdalom, hanem hogy a csontokon van a bőr s közte jószerivel már csak az erek, idegek s csak csekélyke izom s hús.

Állapota ellenére is tegnap nagy volt. Mint régen. Ha levittem is kedvvel mászkált, a lakásban is nagyon figyelmes volt és élénk. A tóhoz csak délután négykor tudtunk elindulni. Előtte én ügyeztem, majd Médit és Misit kellett elhoznunk. De legalább velük is találkozott megint! Így aztán megint csak kettesben ugrottunk ki, Meli mama maradt a lakásban az unokákkal.
Kint aztán igazán meglepett az öregúr!
Első húzása az volt, míg levettem róla egy kicsit a szemem, ő beballagott a tóba s beleivott mint régen is szokta. Szerencsére csak fél lábszárig ment be a sekélyesbe, így a hasa már nem lett vizes. Legalább nem kellett a felfázástól megóvni. De ezzel még nem végzett a meglepetésekkel.

Megint nem néztem rá egy pillanatra s mikor visszanézek már a magas fűben hempergett. Nem csak belefeküdt. Hempergett! A kiskabátjában. Gyorsan levettem róla, hadd élvezze igazán a hempergést, a fű simogatását. Persze utána már nem volt kedve, vagy ereje hemperegni, de élvezettel nyúlt el a magas puha zöld tengerben. Sokáig nem mertem hagyni, hideg már a talaj neki. Hűvös már és nyirkos. Vissza adtam rá a kis kabátkát s kitettem a fűre az utazó fekhelyét.

A legnagyobb, a hatalmas ajándék az volt, amikor leültem mellé és elkezdtem a fejecskéjét simogatni, beleemelte a fejét mint régen, egészen fel, amíg az orra már az égre nézett. Igazán élvezte. Nehéz volt sírás nélkül megállni, de nem akartam a napjára, a vidámságára bélyeget nyomni. Nem ronthattam el az övét ha már feldobta az enyém!
Köszönöm kedves kis barátom! Drága kicsiny, hatalmas lelkű barátom!
Megint bizonyítottad ki az igaz! Az igaz Vándor! Nem is értem, miként férhet el egy ilyen kicsi törékeny testbe egy ekkora hatalmas lélek, ennyi érzés?

Egy darabig napozott, majd hűvös lett neki így is. El-el bújt a nap, megjött a szél is, elmúlt öt és olyankor a víz mellett nem csak a pára, de a hőmérséklet is elkezd leszállni. Betettem a kocsiba az abszolút szélvédettségbe, s ha a nap előbukkant ott is rásütött. Kis idő kellett s már azt is hűsnek érezte a nyitott ajtókkal. Becsuktam hát, beindítottam neki a fűtést és összepakoltam. Hamar elszaladt az a szűk két órácska. Még tán híja is volt a kettőnek.
Szerencsére a jó kedélyét és a figyelmességet, viszonylagos mozgékonyságát is átmentette az estére is. Aránylag kis ellenállás mellett evett egész nap, vacsorakor is, iszik rendesen.
Most épp pihen. Túl vagyunk a reggelin, s rápihen. Valamennyit átmentett a "jó formából" mára is. Tiszta a tudata, éber a tekintete, figyelmes. De én már sajnos látni vélek valami furcsát a szemében. Mintha szomorúsággal vegyített közöny, üresség lenne a mélyén. Fogy a gyertya.

Ma nem a legjobb szelek fújnak. Esett, most fúj. Meglátjuk, mi lesz belőle délutánra? Nekem megint halaszthatatlan elintéznivalóm akadt, de három után mehetünk, ha engedi az időjárás.